Öregen, visszanéztem… mindenkinek tudtam segíteni,
De magam, világ-hívságban nem tudtam jól kalauzolni…
Az orvos is, ha beteg ezért megy más orvoshoz,
Meg az ügyvéd is, baj esetén megy más jogászhoz…

Megkenetlen kenyerem lett nekem a szomorkás bánat,
Lelkemben érzem is az örökös melankóliámat.
Életem… kidöntögeti lélekerdőmben a fákat…

Életem, dühödt méreg és nyomorúság,
Mit élnem kell… a bánat és szomorúság.
Öregség… már bajból áll, nincs rá orvosság!

Az én életem nézőtere, bizony üresen kong…
Nincs már látogatóm, nem csivitelnek, nincs, aki zsong.
Egy öreg csepűrágó vagyok, éltem már nem zsong-bong.

Zord életem keményen, örök fagyottra ítélt,
Még jön a vége, hogyan is kell fogadnom a télt?
Tikkadt avart néztem, látom ő semmitől nem félt…

Élni kell a földi létet,
Megélni az enyészetet?
Emlékemben jól esik régi sparherd melege,
De már mit én akarok, annak nincsen veleje.

Fények, még a fák lombjai között cikáznak,
Szelek, meg a nyílt térségben játszva, bujkálnak.
Létem csak arra jó, hogy éljek még a máknak…

Vecsés, 2016. november 18. – Kustra Ferenc