Tragédia és operett
nem egyre megy, - de egyveleg
egy kis ország nagy színpadán, -
s röhögnek sok tragédián,

s volt gyilkosok, s áldozatok
utód hada, ha dalba fog,
s múltat dicsér, tán csak nekem
ez döbbentően esztelen?

Tudom: emberben állat ott,
s múlt gyakran elárult halott,
emberállat emberbe rúg,
s bár túlélt út fasiszta út,

gyakran haszonért fog kezet
becstelen állatemberek
sora, és rémjelkép jelez:
- Jöhetsz már, bájos operett!

Ó, ezt tudom, ezt jól tudom,
és kerülöm útjaimon,
ha tehetem, a becstelent,
ki fent csak önhasznot teremt,

s közben játssza az ostobát…
Ó, micsoda ripacsvilág!
Ó, milyen piszkos lett a Hit, -
s új középkor sötétje itt,

s ilonázik álszent idő,
és kosztolányis lenge nő,
cicit villant, bugyit levet,
s agyat lágyít az operett,

ám színfalak mögött tovább
jönnek vissza tragédiák,
s tőrös kezek, tolvaj kezek
ledöfnek, s lopnak életet.

Az Isten? Hol van? S kit szeret?
Becsapott állatemberek
véréből és húsából él,
ki Házban, s Egyházban zenél,

s e zenében csaló mese,
benne az ördög erdeje,
bokát csattantó operett
hozhat majd vérző sebeket, -

s nem hiszed el, nem látod át,
hogy a fasiszta éjszakát
készítik már a nappalok,
s a páncél majd sebezni fog?

Már vért kér elvadult idő.
Ez-az még elkerülhető,
de hajlott szolgahídon át
menetelnek tragédiák.

Másokon röhögsz? Magadon
szintén röhögsz, - bűzös alom
alattad is, s eljön a nap:
az egész színpad szétrohad!

(2020)