A ruhád színe kék volt,
s szép kékszirmú az égbolt.
A világ akkor ép volt,
s szétnézett fent a nap,

s a tó ezüstjét szórta, -
villant fényszem fogócska,
s csillant fényajkak csókja,
gyönyörű pillanat,

s mikor lassan sötét lett
üzent csillagos létnek,
- egy másik Földnek, Égnek? –
itteni végtelen.

Idő jött, s nagyot vétett
e Táj ellen, hol Égnek
reménye, csillagének
ott volt Veled, s velem.

Volt Táj Szépség kezében
ott maradt, s mitől féltem:
lélek ma alig ébren,
s ki ébren, az se lát,

az ország elveszőben,
s öntelt, önző időben,
Lélek is elveszőben,
és nem lát most Hazát.

Ám itt vagy, kék ruhában,
ma is, tavaszi tájban,
egy Lélek-valóságban,
s szerelem szava itt,

csak kint, az őszi tájon,
egy másik idő, bántón,
egy népet sárba rántón,
hazudik és vakít.

Hát fáj, hogy annyi ember
a becstelenbe ment el,
hazáját mind eladta, -
most lop és letagad.

Ám itt vagy, volt ruhában,
egy volt Szépség világban,
egy volt Lélek világban,
s ma is volt önmagad!

Én vallom: kell a Lélek,
kell értelmes ítélet,
kell a Fény a sötétnek,

a Fény, mely Utat ad!

(2020)