Volt tájban megyek, végtelen lakásban, –
képzeletben. Már nem engednek el,
s csodálkozik a múltam, hogy miért is?
Ő onnan ismer: gyors lépteimen.

Hát, igen, igen, akkor vitt a lábam
mindenhová, valóságban, s maradt
e táj-lakásból, mi is? Vers-napok még
ringatnak fényben fürdő árnyakat.

Igen, igen, akkor verset írt minden.
Virág-versével lángolt fel a Fa,
tündérboszorkány, s csillagálmú ágak
írták tovább, ha jött az éjszaka.

A Határt vers-kulccsal, ha kinyitottam,
nagy hirtelen végtelen lett a kék,
s határtalanná elképzelt Szabadság,
s Közelnek adott csókot Messzeség.

Patak halakkal játszott, s rím, ha csillant,
nádirigós nád föléjük hajolt, -
és létezőnek hittem el egy népet,
mely, lehet, csak vers varázslata volt?

A költészet ilyen, tudja: becsapja
önmagát, de a verset hiszi el,
mert a vers Szépség különös szülötte, -
ma meghal, s holnap világot emel.

Nagy volt-lakásban, tájban, Szabadság volt,
persze, annyi, amennyi lehetett, -
ezt ma nem értik meg, vagy mást hazudnak
e rossz időben érdek-emberek.

A vers volt igaz, mégis, a varázslat,
az a nappal is csillagálmú ég…
Most csend rejti, üldözött a Szabadság,
s ellopták egy nép hitét, mindenét!

Ha verset írsz, ne csak panaszkodj, költő,
s ne sajnálj mástól igaz szavakat!
Mindenki meghal, - de él vers-varázslat,
s Égen túl emel majd Holnapokat!

Volt tájban megyek, végtelen lakásban,
ez a Volt visszanéző életem,
s dehogy bókol a mai hazugoknak!

Ő ítélkezik, ha ítélkezem!

(2020)