ODAKINT A KÖD ÁLMODIK...
Odakint a köd álmodik.
Beszűkölt térközök
közelebb: félálom talán, -
távolabb sűrű köd.
A köd vízcseppes, furcsa lény,
betakar, kitakar,
álmodik ezt-azt, s eltűnik,
olyan lény, mint a dal.
Dal is sejtet álom-talányt,
s ha benne tiszta fény,
az is kitakar, betakar
titkot, - a költemény.
Köd vesz körül, fény vesz körül,
ködös minden halál,
s a fény a köddel egyesül
életünk hajnalán.
Odakint a köd álmodik.
Itt bent én álmodom.
Az élet ködben vérvörös
e vaksi csillagon.
A kint bennem is utazik,
s bennem társam a bent,
utaztatják a bútorok
a benti végtelent.
A kint is bennem utazik,
igen, a kinti táj,
kint és bent bennem utazik,
utaztat a halál.
A végessel a végtelen
kint, bent találkozik,
de az ember nem tudja meg:
ki ember, hol lakik?
Nem tudja táj. Nem tudja dal.
A szív meg oly nehéz.
Elfáradt álmú bútorok.
Elnehezül a kéz.
Egy álmodó szív betakar.
Volt álom visszanéz.
Önmagamban ez a világ:
könnycseppekkel nehéz.
Kint búsan nő a földi köd.
Közel jön égi kéz.
Egy szív kitakar, betakar, -
tenni tudó, merész.
Odakint halál álmodik.
Nyitott mindkét szeme.
Élet és dal gyermek ma még:
a Halál gyermeke.
Odakint halál álmodik.
Tétova köd marad.
Miért nem véded, tűnt Idő,
szépség-álmaidat?!
Kint és bent csend is álmodik?
Igen. Majd felriad.
Miért nem véded, volt Idő,
a csillagaidat?!
Lesz ébredés? Ó, lesz, tudom!
Csend villant Csillagot…
Nagy ködben tűnő emberek:
sok vétkező halott…
Ez a táj dalt most nem szeret,
de a Csend súg nekem:
- Jön egy Idő, s Ég, vérvörös:
Igazság Szerelem!
Jön egy Idő, jött máskor is,
az Éj bármily sötét…
Jön egy Idő, lehet, közel
Mélységhez Messzeség…
Jön egy Idő, Bűnt megtorol,
Ítélet jön, szabad,
s felvillant gyönyörű Tavasz
virág csillagokat!
Ilyet hozott már Életem,
múltban, - s lehet-e szebb,
mint amikor csillagszavak
jönnek, s köszöntenek,
mikor felébredt Végtelen
Végeshez hajol át,
s a Lélek Időt úgy mutat,
hogy benne, - önmagát?
(2020)
Beszűkölt térközök
közelebb: félálom talán, -
távolabb sűrű köd.
A köd vízcseppes, furcsa lény,
betakar, kitakar,
álmodik ezt-azt, s eltűnik,
olyan lény, mint a dal.
Dal is sejtet álom-talányt,
s ha benne tiszta fény,
az is kitakar, betakar
titkot, - a költemény.
Köd vesz körül, fény vesz körül,
ködös minden halál,
s a fény a köddel egyesül
életünk hajnalán.
Odakint a köd álmodik.
Itt bent én álmodom.
Az élet ködben vérvörös
e vaksi csillagon.
A kint bennem is utazik,
s bennem társam a bent,
utaztatják a bútorok
a benti végtelent.
A kint is bennem utazik,
igen, a kinti táj,
kint és bent bennem utazik,
utaztat a halál.
A végessel a végtelen
kint, bent találkozik,
de az ember nem tudja meg:
ki ember, hol lakik?
Nem tudja táj. Nem tudja dal.
A szív meg oly nehéz.
Elfáradt álmú bútorok.
Elnehezül a kéz.
Egy álmodó szív betakar.
Volt álom visszanéz.
Önmagamban ez a világ:
könnycseppekkel nehéz.
Kint búsan nő a földi köd.
Közel jön égi kéz.
Egy szív kitakar, betakar, -
tenni tudó, merész.
Odakint halál álmodik.
Nyitott mindkét szeme.
Élet és dal gyermek ma még:
a Halál gyermeke.
Odakint halál álmodik.
Tétova köd marad.
Miért nem véded, tűnt Idő,
szépség-álmaidat?!
Kint és bent csend is álmodik?
Igen. Majd felriad.
Miért nem véded, volt Idő,
a csillagaidat?!
Lesz ébredés? Ó, lesz, tudom!
Csend villant Csillagot…
Nagy ködben tűnő emberek:
sok vétkező halott…
Ez a táj dalt most nem szeret,
de a Csend súg nekem:
- Jön egy Idő, s Ég, vérvörös:
Igazság Szerelem!
Jön egy Idő, jött máskor is,
az Éj bármily sötét…
Jön egy Idő, lehet, közel
Mélységhez Messzeség…
Jön egy Idő, Bűnt megtorol,
Ítélet jön, szabad,
s felvillant gyönyörű Tavasz
virág csillagokat!
Ilyet hozott már Életem,
múltban, - s lehet-e szebb,
mint amikor csillagszavak
jönnek, s köszöntenek,
mikor felébredt Végtelen
Végeshez hajol át,
s a Lélek Időt úgy mutat,
hogy benne, - önmagát?
(2020)