Vizionálós elmélkedés…

A Don-kanyarban dúl-fúl a reménytelenség,
A lélekben nő a kitörölhetetlenség…
Ne keress, csak szépet, amikor egy kicsit lehet, hogy megállsz,
Hátha, két lövés és robbanás között végül is rátalálsz…

Szerezz jártasságot, a hazamenésről… álmodban,
És vigyázz ne zizzenjen neked golyó… fölálltodban.
Mert haza kell menned, vár a család és a Te tanyád,
Öreg szüle apád nem él, de nagyon vár az anyád!
Reménytelennek tűnik, hogy innen valaha hazajutsz?
Bízzál! El fog következni a nap, hogy Te, majd elindulsz…

Nézem a jeges hómezőt, szinte meg kéne csókolni a havát…
Mert lehet, hogy ezzel tán' kenegetném a bánatos lelkem máját….
Elnézem a hómező jeges szépségét,
Már, kicsit csókoltam volna vad hidegét…

Bízzál abban, hogy nem kóricál feléd, mint részeg, egy gellert kapott golyó,
De azért tégy Te is, nem elég a reménytelenség… az rossz tanácsadó!
*
Reménytelenül
Is menj tovább, mert meghalsz!
Semmibe veszni…
*
Ne veszítsd magad,
Mert a remény, elhagyhat!
Semmibe veszni?
*
Szív, ritmust dobog,
Táncolj vissza, életbe.
Elveszni? Semmi!
*
Hallgasd és még élvezkedj, a bátor szívverésen,
Írj verset és szavakkal gyújtsd fel papírt, lelkesen…
Versed olvasd fel, azt majd javít a bús lelkeken.
*
Versnek zenéje,
Segít pozitívságban.
Értelem föltör.
*
Rettenetes hideg itt az út, amin járok,
Lassan megszűnnek a kicsike sóhajtások…
Még reménykedek, hogy túlélem ezt és haza jutok,
Még bízok benne, hogy agy aknával nem találkozok.
De már, sajnos nincs velünk két ismerős falubelim,
Már régen elhagytak... ők odaát, az elődeim?

Itt a vas-hidegben nincs a menedéknek reménye,
Mert, mindenhol utolér a belövés vad szelleme.

Van, hogy a golyózáporban, még az étel sem ér ide,
Akkor éhezünk, és közben megvesz az isten hidege.
Bízni bízok én, de ezek a veszett körülmények,
Nem biztos, hogy hagyják… még jó sokáig én is éljek…

Ahogy itt árokban, félig agyonfagyva látom, helyeztünk lehetetlen,
Ebből a kilábalás, ebben a növekvő hóesésben reménytelen.
Hajnalban mínusz negyvenhárom fok volt, ez bizony kezelhetetlen.
Nyári egyenruhánk van, és vékony talppal bakancs, megérthetetlen…

Géppisztolyunk ebben a vad-hidegben befagy, lőni alkalmatlan,
Az ágyunk závárzata befagy, ilyen hidegben használhatatlan.
Az orosz katona, pufajkában és nemez csizmában van… nekünk ez vágyálom.
Ebben a hidegben, ha megizzadunk, jéglapok képződnek az alsógatyámon.

Itt a hidegben még törékenyebb a lélek, egy szűk ösvényen,
Rohannál de, nem lehet, vagy csak araszolnál de, azt serényen!
Fordulhat a napod jóra vagy rosszra, ne élj te reménytelenül,
Menj előre az utadon, haladj csak, élni kell elveszetlenül…

Az élet olyan, mint öreganyó gombolyagja, lassan, de letekeredik,
Az életünk is fogy minden nappal, és jó, ha a maradék ránk tekeredik.

A félelem mindent legyőz, még a tehetetlenséget is, ez remek!
Annak maradt meg a lába, aki nem adta át magát a hidegnek…
Azt nem lőtték meg, aki nem engedett a halál-kényszeredettségnek.

A hajnal egy jéghideg sikátoros-lövészárokban ébreszt
Nézem, nem haltam meg, de, úgy sincs itten olyan, ki újraéleszt.
Mínusz negyvenegy fok volt hajnalban, még jó, hogy nem fagytam meg,
De ha az orosz megindult volna, a mát sosem érem meg.

Nézem a mellvédet, hogy mi ez? Lám, odatapadt ez az... Odalőtt.
Ez emberi termék, most meg a hideg ráfújja, a hideg szellőt!
Szinte karddal rontunk az ellenségre, az meg nagyon is visszalőtt!

Az orosz és a háború rozsdás ólomgolyót lő bele lelkünkbe,
A tisztjeink meg nem engedik, hogy glória kerüljön a fejünkre…
Itt a katonából kifacsarják, szív-lélek minden jóságát,
És kifacsarják a gondolkodás oly' sokszínű szivárványát.

Fekszünk a hóban, hidegen, szikrázóan süt ránk a nap…
Rohamra indulókért, gyors imát mond a tábori pap…

Vecsés, 2016. november 29. - Kustra Ferenc – íródott: Versben és senrjú -ban…