Csak egymáshoz bújva zokoghatunk,
mert nagyon fáj, ezért sírunk.
Elengedtük, mi oly kedves volt nekünk,
mi több volt, mint az életünk.

Kell, nagyon kell,
mégis elengedjünk, mert mennie kell.
Útra kél a remélt boldogsággal,
nem néz vissza, mit hagyott a valóságnak.

Csak egymáshoz bújva zokoghatunk,
gyémánt könnyünk mossa arcunk.
Reszkető kezünk a távolba keres,
tudjuk, a döntése végleges!

Mint hóhér, lecsapott a bárdal,
ítéletet hozott a mi véleményünk kizárásával.
Nem lehetett még egy utolsó kívánságunk sem,
pedig megilleti még a halálraítéltet is!

Kőszív, kőlélekben,
Mit hagyott maga után, nem érdekli az sem!
De ő rohan, mert azt hiszi mindent újra megkap,
Mert szerelmet boldogságot csak Magának építi a Várat!

Csak egymáshoz bújva zokoghatunk,
de eljön majd a nap,
mikor megrázzuk magunkat és felállunk,
És újra építjük megálmodott reális Világunk!!