Hol forássa a fának,
egy dal morajlik a véremben.
Ezernyi tüske napsugár lelkemben,
csitul a fájdalma szívemnek.

Lassan elhalgat,
morajló tenger tört tajtékjai,
A múló idő zátonyát,
halványítja a néma némaság.

Volt, mikor ezernyi szivárvány színben,
felékesítve ragyogott a szívem.
A szerelem melengető palástyában,
ölelt magához aki már nincsen.

Hol forrása a fának,
az ő dala kiömlik , mint a vérem.
Szeretetem milliónyi csókját,
hintem szeretszét a szélben.

Lassan elhalgat,
megtört szívem, mint a pillanat,
Szerelmem alkonyát,
összetörte a néma távolság.