Keserű mosoly ül kába fejemben,
Bensőm zubog enyhe remegésben,
Magam kis porszemnek érzem,
Ahogy néz le rám e szent perem.

Egy gondolat kopogtat fejemben,
Hogy a kormányrudat elvesztettem,
S a fellegek tovasodorják fénymesém,
Vele minden reményt, ami szép.

Épp csak igent mondtam az életre,
De most fájón hasít az elmémbe,
Hogy szabadulni már nem lehet,
Cipelnem kell súlyos terhemet.

Napra nap jön, s éjre az éj,
Ez a megalkuvás nagyon kemény,
De ott ragyog a vakító fény,
A két csodás csillagteremtmény.

Ők fényesítik pislákoló egem,
Erősítik hitem, szívem s lelkem,
Utat mutatnak a csillagösvényen,
Velük teljes a világmindenségem.