Szerelmünk lélektüzén élek,
Méz illatú lelkünk harcán félek, hogy elégek.
Álmatlan hajnalokon hallgatunk a csendet,
Álmaim arany színű hintaján folyton kereslek téged.

Hány ölelés és hány vitán őszültünk meg,
Szóváltásaink olykor éjjeli harcra ment.
Remegőn, megtörve elvérzik bennem az érzés,
és feltámad bennem újra a szerelemféltés.

Nem tudok már mást szeretni,
Hazugsággal mért kell nékünk élni.
Néked adtam a szívemet,
Veled élem le az életem.

Sóhajom hangján kétségbe esik a remény,
Földi életem kíntól szenvedőn még mit remél.
Ámor kitépte szívem, s én néked adtam,
Tündöklő életem ifjúságát terád hagytam.

Sötét vándor csillagok alatt sétálok céltalan,
Lelkünk oltárán zokogok némán egymagam.
Hogyha majd nem kellek végleg tenéked,
Látogasd meg az elárvult sírhelyem.