Saskarmú, fekete éjszakákon bolyongok,
Visz szekerem vaktában e reménytelen világban.
Kidőlt fák ágai melegítenek tábortüzemnél.
Nincs már mámora kiégett, sivár lelkemnek!
Kósza szellő lettem.
Napnak melege csókol belém lelket néhanapján.
Kivert kutyaként élek köztetek,
A föld is magához szólít mihamarabb.

Toprongyos gyerekként is rühellt a világ!
Szánalmas mocsokba születtem,
Egy cigánytelep nyomorába.
Így élek bezárt lelkem krematóriumába`,
Vágyálom nélkül, mindentől kizárva,
Bezárt kapuk között bolyongva.
Körülöttem távoli emberek sziluettje.
Ötvennyolc évem csonkig égett gyertya,
Melynek messze pislákol a fénye.

Az emlék is mulandó,
Akár a fiatalságom.
Maradok némán a magányosságba`,
A holnapot már megérni nem tudom.
Marad az emlékem,
Mely élő kapocs a múlthoz.
A múlt elmúlt,
S elfelejtenek engem is.

2015. december 1.