Átadom magam a csendnek, s csak hallgatok,
behunyom a szemem, hisz csak úgy láthatom,
képzeletem, hogy festi fent kékre az eget,
s aranyló csillámokat szór rám a nap tüze.

Odakint dér borítja a kietlen, rideg tájat,
s az erdő kopasz fái is sírva dalolásznak,
sűvítve, árván hajladoznak a hideg széllel,
akár a törött hegedűn játszó csend zenéje.

Vágyakozik lelkem zöldellő erdő sűrűjébe,
tükörbe néznék a kispatak hűsítő vízében,
odadőlnék az árnyat adó öreg tölgyfához,
úgy ölelném magamhoz az egész világot!

Fagyos, hófödte föld, merre csak szem ellát,
s a végtelenbe tűnő, álomba merülő határ,
elmélázgatok most magam is e messzességbe,
tavaszt álmodok ébren a téli szürkeségben.