Vágy, vágy, mi is az a vágy?
Az mit oly nagyon szeretnél,
amiért a szíved dobban,
s ami az agyadig is elér.

Én vágyom a lelkem békéjére,
sok-sok dédelgető, meleg szeretetre,
a körülöttem lévő emberek megértésére,
s arra hogy e világ jobbá legyen végre.

Keserűség, bánat van a szívemben
és egyre csak a lelkem nyugalmát ...

Este, ha felnézel az égre,
millió csillag édes fénye,
beleül csillogó tekintetedbe,
s izzó parazsát szétszórja elmédben.

Gondolkodni szoktál-e rajta,
álmodsz-e álmatlant alatta?
Hisz téged nem hagy a gondolat,
hogy vajon ezzel egyedül csak te vagy?

Elmélkedsz, elmerülsz,
majd az égbolton egy padra leülsz,
csillagok között ...

Besötétedett, eljött az este.
Egyedül vagyok a magánytól félve.
Lemezt teszek fel, zenét hallgatok.
Cigarettázom és pezsgőt kortyolok.

Fülelek régmúlt zajt hallok,
Megjelennek előttem arcok, volt mosolyok.
Vagy talán a pezsgő mámora játszik?
Tudja, hogy a költő társra vágyik:

Kint sötét van, bent mélység.
Hiába kiáltok ...

Egy gyertyalángja, mely világít
kis szobámban,
falra dobja az éjszaka árnyait.

Fehér, csonka gyertya
olyan árva.
Szinte sikít az éjszakába.

A huzat kicsit megrázza,
mintha fázna...

Igen, mintha fázna
a félhomályban
egyedül.


Szeged, 2012. január 27.

Esik a hó. Egyedül vagyok.
Magányom fáj, verset írok.
Régen írtam víg rímeket,
Mit sajgó szívem nem enged meg.

Esik a hó, siklik a szán.
Képzeletem röpül szárnyán!
Minden lehet, ha álmodom
Álom lesz valóságom.

Jégvirágos ablakomon
Rajzolódik egy női idom.
Gyönyörű szép, karcsú teste,
Mintha felém ...

Állok.
Előttem a messziség.
Várok.
Jöjjön el a feledés.
Fázom.
Hüvös az őszi szél.
Átölel.
De nem karod, hanem a fény.
Sivár,
az életem, mint e látkép.
Nélküled.
Fáj a lét.