Csattog a kopogtató,
ismeretlen vendég
ácsorog a kapuban,
vár, hogy beengedjék.

Nagy batyu a vállán,
sokáig maradna,
szakadt a kabátja,
poros a kalapja.

A modora viszont
olyan öreguras,
a fény a szemében
bágyadó napsugaras.

Kézcsókot köszön a
ház asszonyának,
meséjét vehetném
őszinte vallomásnak.

Fiatal gyerkőc volt,
amikor elindult,
tavaszi harmatban
gyémántja szétgurult.

Pimasz szellőkkel
járta a világot,
fakasztot rügyeket,
bontott virágot.

Erdőknek illatát
cipelte zsákjában,
pillangó volt olykor
gyermekek álmában.

Magot vetett gondosan
ágyások alá,
Világi vétkeket
idomított jóvá.

Pálcával kezében
viharoknak udvarolt,
Égi háborúból
szivárványt varázsolt.

Jó szeleket küldött
dagadó vitorlákba,
Hajóknak volt óvó
kikötő biztonsága.

Büszke zászlaját
orkánok megtépték,
Bátor eszméit
mások magukénak vélték.

Perzselő nyarakon
búzát aratott,
Hazájának oltárán
hűséget fogadott.

Becsülettel megjárta
hadaknak útját,
büszkén elérte
életútja csúcsát.

Itt áll most az ajtómban
bebocsátást várva,
Nem küldhetem el,
hisz az életem, az árva.

Őszbe fordult már
kalapja karimája,
Elnyűtt emlékekkel
van tele hátizsákja.

Nyakába borulok
adj Isten, üdvözlöm,
illatos vizekkel
lelkét megfürösztöm.

Felkészítem bölcsen
élete alkonyára,
vele együtt magam is
az őszelő illatára.