Őszi szellő hajszolta sárguló falevelek,
Nyúlik az árnyék, kurtább a nappal.
Deres hajamra ködfátyol hullik,
Bolydul a város a megszokott zajjal.

Mintha az arcok is komorabbá váltak,
Siet mindenki, hisz ezernyi a dolga.
A gondtalan nyár illan, mint a kámfor,
Jönnek a frontok a görnyedő csontra.

Az ébredő tavasszal forrong a véred
És nem tudsz betelni a virágos réttel.
Szerelmes románcba hajszolod a szíved,
Csordultig a lelked könnyelmű hittel.

Keresed az utad, az érzelmi köteléket,
Hiszékeny álom vesz körbe mindenhol.
Leplezve a valóság villanó fényekkel,
A kegyetlen élet meg oly sokszor megcsúfol.

Égeti bőrünk a nyári verőfény,
Pőrén élvezzük a napnak sugarát.
Patakzó verítékkel végezzük dolgunk,
Elvárjuk az élettől a munkánk jutalmát.

Odaadjuk mindenünk egy kósza álomért,
Ősrégi ösztönök erre tanítanak.
Méltó életért kulcsoljuk két kezünk,
Olyan képekért melyek nem torzítanak.

Nyárutón már tudjuk, kopogtat az ősz,
Hamuszín a valóság, hiába színezzük.
Próbálunk ravaszul megalkudni vele,
Ropog a gerincünk, de meg sem érezzük.

Mint borult égbolt hajunknak színe,
Elvétve barázdák szemünk sarkában.
Olykor reggelente torzít a tükör,
Könyörtelen pörögnek a napok a naptárban.

Immár az idő is ősziesre fordul,
Sárgulnak a fürtök a szőlő tőkéken.
Kergeti a szellő a rőt leveleket,
Merüljünk el bölcsen az ősznek csöndjében.