Ellopott hazának hol van a határa?
Vígasztalan anya, ki gyermeket sirat.
Napnak tüze csorog bérceknek havára,
ömlik a vére, bús mezőket itat.

Nem volt elég, te aggastyán föld?
Kérgednek szomja mértéktelen.
Vörös vértől élénk a zöld,
országnyi élet ily értéktelen?

Sötét fátylaktól fekete temetők,
szürke füst takar azúrkék eget.
Szomorú fejfák, jajgató szeretők,
mi gyógyít szíveken tátongó sebet?

Ki fog az utolsónak búcsúszót mondani,
lesz-e holnap mosoly tavasznak idusán?
A sírokon a kikelet fog zöldet bontani,
a gyermeket ki fogja átölelni ezután?

Álomkép könnyekben vidám nyarakról,
mit éltessen az ima remegő ajkakon?
Sírokon a koszorú napsugár-aranyból,
szomorú a csend távoli falvakon.

Könyörülj Uram, végtelen hatalmad,
vess véget immáron szörnyű borzadálynak!
Meggyötört lelkekre áradjon nyugalmad,
hasadjon hajnala rémséges éjszakáknak!