Hírklikk.hu
Vers beágyazása weboldalára »
Hirdessen nálunk

Petró Árpád verse

Beküldve: 2024.11.23.
Ennyien olvasták eddig: 115
42 
A Tiszánál
A szakadó partról kémlelem a Tiszát,
tán zöldes a vize, nem igazán szőke.
Lustán siklik medrében, fodor se rajta,
rám pillant, majd elvész a ködös őszbe.

Uszadék fa ágán hófehér sirályok,
nyaldossa partjait a lomha folyó.
A túlparton a lomb ráfekszik a vízre,
megtöri a csendet egy dölyfös hajó.

Fülsértő hangja még sokáig kíséri,
riadt madárraj visongva rikácsol.
Csónakot dobálnak a felvert hullámok,
a hordókon a stég dühödten viháncol.

És utána csendesség, megdermed a világ,
csak a folyó zajlik lomha lendülettel.
Megnyugszik a ladik, új álomba merül,
fekszik a fövenyen néma szerénységgel.

Mint magzatot anyjához a köldökzsinór,
belóg a kötél, mi köti a parthoz.
Gyülemlik mellette ágak törmeléke,
mit a folyó az útján magával hordoz.

Engeszteli szívem az őszi kavalkád,
millió árnyalata a tűz színének.
Lelkem átjárja a folyó csendje,
szerelmese lettem e nyugtató szépségnek.

Hej, Tisza, kanyargó medreddel,
szomorúság vagyon szívemnek lakója.
Mikor még te voltál forrástól a Dunáig,
a magyarok büszke, szőke folyója.

A történelem viharai apróra szabdaltak,
aki nem érdemelne, most az is ural.
Veled küldi sóhaját tekervényes utadon,
reménnyel fohászkodó maroknyi magyar.

Nincs adat!

Szóljon hozzá ön is
Captcha image
KÜLDÉS
Bejelentkezés

Regisztráció

Elfelejtett jelszó

Keresés
Facebook
Vers a honlapodra
Vissza az oldal tetejére