A Tiszánál
A szakadó partról kémlelem a Tiszát,
tán zöldes a vize, nem igazán szőke.
Lustán siklik medrében, fodor se rajta,
rám pillant, majd elvész a ködös őszbe.
Uszadék fa ágán hófehér sirályok,
nyaldossa partjait a lomha folyó.
A túlparton a lomb ráfekszik a vízre,
megtöri a csendet egy dölyfös hajó.
Fülsértő hangja még sokáig kíséri,
riadt madárraj visongva rikácsol.
Csónakot dobálnak a felvert hullámok,
a hordókon a stég dühödten viháncol.
És utána csendesség, megdermed a világ,
csak a folyó zajlik lomha lendülettel.
Megnyugszik a ladik, új álomba merül,
fekszik a fövenyen néma szerénységgel.
Mint magzatot anyjához a köldökzsinór,
belóg a kötél, mi köti a parthoz.
Gyülemlik mellette ágak törmeléke,
mit a folyó az útján magával hordoz.
Engeszteli szívem az őszi kavalkád,
millió árnyalata a tűz színének.
Lelkem átjárja a folyó csendje,
szerelmese lettem e nyugtató szépségnek.
Hej, Tisza, kanyargó medreddel,
szomorúság vagyon szívemnek lakója.
Mikor még te voltál forrástól a Dunáig,
a magyarok büszke, szőke folyója.
A történelem viharai apróra szabdaltak,
aki nem érdemelne, most az is ural.
Veled küldi sóhaját tekervényes utadon,
reménnyel fohászkodó maroknyi magyar.
tán zöldes a vize, nem igazán szőke.
Lustán siklik medrében, fodor se rajta,
rám pillant, majd elvész a ködös őszbe.
Uszadék fa ágán hófehér sirályok,
nyaldossa partjait a lomha folyó.
A túlparton a lomb ráfekszik a vízre,
megtöri a csendet egy dölyfös hajó.
Fülsértő hangja még sokáig kíséri,
riadt madárraj visongva rikácsol.
Csónakot dobálnak a felvert hullámok,
a hordókon a stég dühödten viháncol.
És utána csendesség, megdermed a világ,
csak a folyó zajlik lomha lendülettel.
Megnyugszik a ladik, új álomba merül,
fekszik a fövenyen néma szerénységgel.
Mint magzatot anyjához a köldökzsinór,
belóg a kötél, mi köti a parthoz.
Gyülemlik mellette ágak törmeléke,
mit a folyó az útján magával hordoz.
Engeszteli szívem az őszi kavalkád,
millió árnyalata a tűz színének.
Lelkem átjárja a folyó csendje,
szerelmese lettem e nyugtató szépségnek.
Hej, Tisza, kanyargó medreddel,
szomorúság vagyon szívemnek lakója.
Mikor még te voltál forrástól a Dunáig,
a magyarok büszke, szőke folyója.
A történelem viharai apróra szabdaltak,
aki nem érdemelne, most az is ural.
Veled küldi sóhaját tekervényes utadon,
reménnyel fohászkodó maroknyi magyar.