Az őszi nap bágyadó sugara,
Előtört félénken a felhők mögül.
Szerény mosolyában fürdik a város,
Nyúlnak az árnyak a házak körül.

Ágrólszakadt koldus ül a parki padon,
Másnapos morzsával galambokat etet.
Megszólítom, némán bólint, mutatja
Nyugodtan foglaljak mellette helyet.

Mélyen a szemében hunyorog a fény,
Fátyolos tekintete bús lelket tükröz.
Szomorú életért fájdalom a zsold, mikor
Tetteidért szűntelen belső hang üldöz.

Hallgatom meséjét, lelkének bánatát,
A csatákban eltöltött gyötrelmes napjait.
Kioltott életek éjjeli kísértését,
Az agyában tomboló szellemek harcait.

Megjárta kényszerrel a poklok poklát,
Fegyverek ropogása hasította lelkét.
Ágyúk morajlása, repeszek süvítése,
A világ égése zúdítá rá szennyét.

És kiért? Néz rám szomorúan.
Tudod milyen szúrós a holtak tekintete?
Lidérces éjszakák nyomasztják szívét,
Álmait gyötri az áldozat kísértete.

És miért? Kegyetlen az élet.
Elmarad a válasz, szótlan az ember.
Ki tegnap harcolt és a vérét adta,
Holnap elfeledve, a kutyának sem kell.

Felkavart szívvel ballagtam tovább,
Kiégett aggyal és borús arccal.
A kíméletlen élet súlyát hordozva,
Lelkemnek mélyén haragos harccal.