//:
személyem magányos,
még én sem ismerem
ki látta? kérdezem,
s nevetnek, nevetnek

keresem magam,
nem értem, és ő sem,
mikor lett belőlem
aruló, kegyvesztett

elhagytam magam,
emlékszel? a sarkon
engedtem el kezed,
hisz másét kellett fognom

sajnálom, személyem,
nem ezt érdemelted
ismersz, tudod, hogy engem
csak vágyaim vezérelnek

megláttam, bódított,
el is csábított,
magával vonszolt egy idegen
hagytam, ellenállni nem mertem

képes sem lettem
volna rá
értenéd, ha éreznéd
kabító illatát

megrészegedtem,
s elraboltak tőlem,
kereslek, de rád nem lelek
soha többé az életben

ha leszáll az éjjel leple
bevallom, hiányzol
félek, valaki megtalál
bánt, nevet, s kirámol

vagy talán te is
idegen testekben,
kárhozott lelkekben,
vétkes elmékben
keresel vigaszt,
gyötröd önmagad
mások könnyeidet törölve
véresre taposnak
érzem, hisz mindig,
ítéletnapig
vérem maradsz

személyem magányos,
még én sem ismerem
ó szegény idegen,
most súgta meg nekem
látni vélte, ahogy
belőlem az én kifutott,
múltam vetett gáncsot,
jelenem zokogott,
elmém megbotlott... megbomlott
jövőm felkötötte magát
a sarkon a fűzfára
onnan integet
minden nap, hintázva
ki látta? ki látta?
faggat engem is szüntelen
ki látta hűtlen,
szánalmas személyem?
s az emberek székeikben
sírva, tapsolva
nevetnek, nevetnek

csend.
én kimegy.
függöny lehull.
én felakasztja magát.
fűzfa nevet.
én visszajön.
függöny fel.
://