Így hatvanon túl megállok egy picit,
Ritkán szólok, csak a szemem beszél.
Vagyok némasága e zajos világnak,
Ringat a dallam, a rigmusom mesél.

Rímekbe szedve, mit gondolok leírom,
Nem csupán, hogy tudassam most veled.
Mi nyomja lelkem, mért sajog a szív,
Mosolyom gyakran miért nem leled.

Kik jőnek utánam, véremnek sarjai,
Kiket csak lelkemmel láthatok fentről,
Ahogy lantom húrjait életem pengette,
Éljék át majdan mit írok a csendről.

A csendről, a rendről, az élet keseréről,
Bele szövöm hát, mi kínozza lelkem.
Ki szárnyalni készül, ártatlan gyermeket,
E gonosz világban majd vezérelje versem.