Ó, Szerelem!
Te sokat hallott, mégis ismeretlen rejtelem.
Ki emberek érzelmeit vezeted félre
s lelküket okvetlenül lángba borítád
Felelj!
Mond hát, mi dolgod?
Árbocomat, mint szél kavarta tenger
dobálod, közben pedig
lelkem száraz porába hullajtod könnyeim.

Szenvedek miattad, ó hazug, álnok Szerelem!
Mennyekbe repítesz, majd a pokol tüzébe száműzöl.
Ez vagy Te? Érted epekednek milliók,
hozzád imádkoznak bánatos perceikben?

Nem vagy megváltó! Léted időleges enyhülés,
s gyógyír a sebekre, miket az évek,
mint szél formálta kő alakítottak.
Nem vagy más, mint ócska sebtapasz a vérző hegekre.