Emlékszem az égő, szent, vörös gyertyára,
emlékszem a szeretet halk hívószavára.
Fényt hozott a földre, szeretetet a szívekbe,
reményt az összetört lelkekbe.

Az Úr kegyelme szállt e gyarló világra,
hogy örömet vigyen a karácsony pompájába.
S mi válaszul sírva borultunk le imádkozni,
zokogva mentünk egymást keblünkre ölelni.

Három napra megtanultunk igazán szeretni,
bút, bánatot, s minden rosszat feledni.
Hirtelen, mintha valóra vált volna a csoda,
mennyei nyugalom szállt otthonunkba.

Ám a gyertya lángja gyorsan megfakult,
visszatért a szürke hétköznapok rongyos, komor világa,
hol a józan robotok indultak megélni éhbérért,
s feledték, mily jó dolog is igazán szeretni.