(Cole barátomnak)

A szunnyadó idő vég felé közeleg,
A bágyadt alkony is egyszer elcsendesül.
Mit ránk róttak évek atlaszi terheket,
Letesszük némán, nesztelenül.

Még számot sem vetettünk mit hagyunk hátra,
Nem nyomja lelked egy büszke gőg?
Mitől szakadt a finom selyemfonal?
A makacs lélek meg süket szobákban bőg.

Tekerném vissza az időt, hasztalan,
Dacos önérzet tudatot köszörül.
A fiatalság emléke céltalan született?
A megélt perceknek a kor nem könyörül.

Még mielőtt megszólal a lélekharang,
Baráti jobbom nyújtani szeretném.
Pontot tenni a félig megírt dalra,
Segíts meg Istenem, bárcsak tehetném!