Szőtt-e álmokat valaki a fa alatt,
amiből a bölcsőm készült hajdan?
Loptak-e csókot lombja árnyékában,
midőn vallomást suttogtak halkan.

Hol van már a bölcső, hol van a fa is,
lángnyelvek közt talált rá a végzet.
Nem maradt már más, csak egy vízió,
csak álmaimban láthatom e képet.

Ki ragadott fejszét, hogy kidöntse a fát,
amiből nagyapám szekere készült?
Gyermekként gyakran ültetett a bakra,
kezében az ostor suhogva cserdült.

Hol van az ostor, hol van az a szekér,
nagyapám már régen fűzfák alatt pihen.
nem jön már elém őszi délutánon,
hogy az óvodából büszkén hazavigyen.

Bognárok vágták, ácsok vasalták,
a kaput, mely alatt ajkad csókoltam.
Képzelet szárnyán, álmok varázsában,
oly gyakran az utcádban bolyongtam.

Utca, sem kapu, sem csókodnak íze,
a feledés fátyla fedi már a múltat.
Féktelen ifjúság mézédes titkai,
erőtlen karjaim a homályba nyúlnak.

Hol nőhetett lantomnak fája,
valahányszor kezembe veszem,
szomorú a lélek mi árad belőle,
kedélyes dalt még nem játszott nekem.

Repeső örömmel nyúlok a húrokhoz,
de biztos a fának volt szomorú élete.
Szívfacsaró dallamot penget a kezem,
vagy szívemnek lehet bús az éneke?

Fűrésznek foga, véső és gyalu,
mi simára egyenget koporsó deszkákat.
Hol sarjad az a fa miből majd csendben,
megácsolják egyszer a fejfámat?

Szomorú faláda, végső fekhelyem,
őrzi majd nyugalmát elfáradt testemnek.
Tavaszi szellő lombos fák között
viszi emlékét bánatos lelkemnek.