Ne akkor gondolj rám, ha múlt válik a mából
és szürke idegenek gúnyosan hordják szét
boldogságunk leomlott bástyáinak kövét.

Amikor felperzselt hidak tövébe roskadva,
reszkető kézzel, elsóhajtott imákba
esdeklőn beleszövöd nevem, hiába!

Ne akkor gondol rám, ha lángoló pirkadatra,
álmatlan éjjelek láza, ostobán nevetve
néz vissza vörösre kisírt szemedbe.

Amikor a nyomasztó emlékek súlya
elme tébolyodva húzza rád
a magány kényszerzubbonyát.

Könyörgöm, most gondolj rám!
Míg nincs tegnap a csodálatos mából,
míg izzik a szívem a perzselő vágytól
és ocsúdik lelkem csókod mámorából.