Csak úgy írok, nem alkalomból.
Napok óta motoszkál hajthatatlan,
kósza rímekből és dallamokból,
egy vers nyomja lelkem lankadatlan.

Nem is írok, csak eltévedt gondolatok,
ömlenek meggyötört agyamból.
Én meg csak idétlen bólogatok
és bámulok magamra magamból.

Lóg a lábam puha felhő szélén,
mit csavargó szellő kerget körbe,
fejem félig a kalapom mélyén,
így nézek bénán egy törött tükörbe.

Vagy tán a tükör néz rám bambán
és én lennék a saját szomorú képem,
kinek habfoszlány rebeg az ajkán,
miközben a tükör tükörképét nézem?

Csak sejtem, hogy nincs ez így jól,
ez nem is felhő, lehet egy dunyha.
És szellő sem fújhat az ágyon túlról,
talán csak szimplán be vagyok rúgva?

De, hogy lennék részeg, ha nem is ittam?
Szerintem más van a dologban.
Csak úgy írok, hisz előre szóltam,
érted? Az agyam már régen romokban.