Kertek alá tántorgott az este lomha teste,
a kába Hold némán felhő-fedezékből leste,
miként hull alá a búskomor homály,
s parancsszóra csitul a nappali viszály.

Gyöngyharmattal csendesség szitált a tájra,
piheg a zsongás, elül a gerle az akácfa ágra.

Csak a macskák hangja karcolja a csendet,
az éjjeli tivornyához kaptak ők most kedvet,
prímásuk vonója gyantát rég nem látott,
holdfényes operettre hívják a világot.

Macskajaj hangja hasít az éjben,
hangol a zenekar, a szemek vérben.

Távoli óceán felett duhajkodott a Nap,
félrecsúszott fején a fonott szalmakalap,
míg álmodtál ő az égi kocsmákat járta,
másnapos képpel másnap csak fejét rázta.

Mint aki vétlen, hisz az ivók útjába estek,
meg a szépasszony testek sem voltak vele restek.

Egész nap fáradtan bandukolt a kéken,
ha ilyen manapság, milyen volt régen?
Mikor még fiatal volt egünknek Napja,
minduntalan szapulhatta anyja és apja.

Most meg alig várja, hogy a horizontra érjen
és a sápadt Hold fáradjon helyette az égen.