Parázslik az ég csipkézett szegélye, míg
méltósággal merül le a Nap a végen,
csorog a vére fellegek fodrára,
fények színjátéka játszódik az égen.

Mintha festői elme szüleménye lenne,
drámai díszlet igézi tudatom.
Merész vonások vörös árnyalatban,
nézem áhitattal, a lelkemben nyugalom.

Az én Napom is jóval a delén túl,
mögöttem évek, gyászok és ünnepek.
Megettem immár a kenyerem javát,
telik az idő, ám cseppet sem csüggedek.

Alakul a békés, érzelmi katarzis,
megfárad testemben bágyadt szív dobog,
de amíg élek, míg sodor a lendület,
lelkemben érted áhító láng lobog.

Homokként peregnek a megélt percek,
életem alkonyán számadás fejemben.
Bármennyiszer kezdjem újra az életem,
akkor is Te lennél az igaz szerelmem.