Ó te gyermek, bolondságod szertelen.
Nem törődsz a világgal, kineveted szüntelen.
Az öreg hallgat, csendben tűri már.
A tekintete a homályba vész, a múltat idézi tán.
Az ifjú, ha félszeg is, bátran lép tovább.
Nem érdekli a jövő, és nem keresi az okát.
A vén nem fél, nem halad az úton.
Keresi az értelmet, gyötrődik a múlton.
A fiatal él a buktatókkal, az élet hibáival.
Gyűlöl és szeret, mindent büszkén vállal.
Az agg csak javítaná hibáit és bűneit.
Összeroppan súlya alatt, mert látja régi tetteit.
A gyermek, csupa hiú naivság.
Csak kérdez, nagy még neki e világ.
Az öreg, bágyadt és gyötört.
Nem kérdez már, e szív összetört.
Az ifjú, szenvedélyes és dacos.
Nem törődik barátokkal, így lesz több a haragos.
A vén, rideg, nyugalommal szemlél.
Nincs már semmi, mit nála kiérdemelnél.
A fiatal, feltekint a csillagos égre,
Kívánja mit lehet, nem néz félre.
Az agg, csak a földet nézi tán.
Visszavonna mindent, amit kívánt.