Az égen a felhőség úgy néz ki, mint egy lötty, lassan.
Összetöredeznek az alapok, szegélyek… lassan.

A sötétedő alkonyat, árnyék dús, sejtelmes fényei
Csak jőnek, beterítenek, mint az idő másodpercei…

Én, mint hullócsillag, nézem a hullócsillagokat kihunyni,
Próbálom, végtelen elmúlását, véglegesen elfogadni…
Képzelek egy másik világot magamnak… ezt, ki tárja elém?
Ahol nincs kín, félelem, magány, reménytelenség! Remélhetném?

A lét és a gyász extenzív lobogásában megszült verseim
Egyedi hangvételű soraim, vajh’, a lélekdallamaim?
Olyan a lelkem, mely az öröm, búbánat alatt... erősödik!
Gondolatim… szárnybontók! Írhatok égre… nem elfelhősödik?

A homokórán a perc és a másodperc gyorsan lepereg,
Az este gyorsan éjszaka lesz, beterít, mint a fergeteg…

Vecsés, 2015. február 21. – Kustra Ferenc József