Lázasan kopogtatt az ősz odakint,
s már a tücsök is összepakolva búcsúzva int,
a természet is tudja, vége a nyárnak,
ledobják ruhájukat lassan az ágak.
Az éjszakák is hidegebbek lesznek,
levelek egymásra hullva dideregnek,
s miközben ősz nyikorog a fák alatt,
rozsda színű lesz sok ligeti pad.

A hideg hogy tolakodik, nyomul felénk
pedig még ízlelnénk a nyár melegét,
kortyolnánk, de oly üres a pohár,
eső könnyekkel búcsúzik a nyár.

Hallod? A természet is inyög, szinte fáj,
elszállt a fecske, bújik a bogár,
hiába hull az életet adó eső,
elfogy a remény, lankad az erő.

Zokog az ág, dobálja leveleit,
bárcsak az ember is így vallaná bűneit,
könnyeit hullatná, s lenne levél nélkül meztelen
a télben újjá születne, bűntelen!


(Zelk Zoltán evokáció)