Fogom a két kezed, erősen szorítom.
Elengedni egy életen át nem fogom.
Zivatarok hátán és fellendült tengeren át,
Soha se engedem, hogy engedd a múltat át.

Fogom a két kezed, veszélyes utakon.
Átölelve, mint egy meleg puha takaron.
Dideregve érzem magam, nem te miattad..
Fázok, rideg fagy és zúzott moha rám szárad.

Fogom a két kezed, ereiben töménység.
Tele engedni érzelemmel: tördelő keménység.
Reszketve az ágy szélén, maradok feküdve
hogy neked, ne kelljen átvészelni leülve.

Fogom a két kezed, a kacsó kezeidet...
Karjaidban alkonyatból menny mécseseidet,
ahogyan látom a napot: te rád ragyog.
Csillogó barnaszemeid gyönyörű, oly nagyon.

Fogom a két kezed, engedj közelebbről.
Ég a tűz, szél vissz el magamat a rétről.
Táncolva égeti talpam a gyáva énem,
Fényes utakon járva, szomorúan éneklem.

Fogom a két kezed, sebhelyeidet látom.
Arcodon, szemeid könnyéből meglátom.
Porig ültetett hamvak, sárok utcákon járkálva
Egyet gondolván: meglátlak én téged, árva.

Fogom a két kezed, tele bús komorral.
Engedni, hogy elengedjelek: nem! se tűzviharral.
Fényekkel teli virágok és virágcsokor kezedben,
Leszedegetem Neked: mosolyogj egyszerűen.

Fogom a két kezed, boldogsággal tele.
Életemet átfogtad, s melyben reménnyel tele.
Elparazoltam sok időt, de végre megtaláltam
Akivel az örömkönnyeimet megosztottam.

Fogom a két kezed, halálomig te érted.
Felragyog szemeim, mikor megtalállak téged.
Utca közepén egy magas fal választ el,
Én átmászom: akár vérezzek, csontom törjön el.

Fogom a két kezed, utolsó utamig még.
Ráébredni arra: veled tökéletes az egész.
Homályban látni a nap sugarát, mely nehéz:
jegeseső és marék hó lepledzik oly soká, elém.

Fogom a két kezed, láthatatlan lélek.
Taposó aknák körül én megvédenélek.
Békés minuszokban a fagy sem őrjít meg,
hogy háború dűljön: meggyógyítom lelked.

Fogom a két kezed, szempilládon hó.
Tavaszi süvítés se fog már kezet már jól.
Nyári zápor és pörzselő húsom szaga,
Meghajolok s talán szebb napot megélek ma.

Fogom a két kezed, legelső mondataid.
Szorosan és áttárva fogom átázott karjaid.
Aggódok én, mintha holnapot nem élem meg,
Reményekkel fűződő lelkem, rászáradva énem.

Fogom a két kezed, mely a szenvedésed
átjárja utam. S te lehetsz az, akivel az egészet
megálmodtam: akivel én szeretnék lenni,
Az a sebgyógyulásom helye, az te lenni.

Fogom a két kezed: s magamhoz térek.
Erős lélek és felfogható, idegölő érzelmek.
Megtérek, meglátom benned a hit lángot,
S ezt abbahagyni: én nem merem, nem fogom.

Fogom a két kezed: megóvlak bajtól.
Én itt leszek, akkor is, ha nem rám gondolsz.
Csak fogom két kezed, elengedni nem akarom.
Halálomig egyhamar csak a tiedet foghatom.

Fogom a két kezed, nem menekülhetsz el:
Az ellenségek mögötted téged elkerülnek.
S látható, hogy mely virágcsokrot adom neked,
Tele színnekkel pompázza felragyogó életed.

Fogom a két kezed, mely vasököl tart.
Gyengén szorítva a bajt hozzon, s merre tart.
Merre jársz az egyik főútadon, mely gyászolsz,
Veszélyes utakon, ha kell: én veled várok.

Fogom a két kezed, s gyenge szívedet.
Nem mehetsz vissza, mely bántott tégedet.
Örömkönnyekkel tele tűzdelve bánatodat,
S mely ringat az altató édes, csoda dalodat.

Fogom a két kezed, örökké s végletekig.
Repüljünk, mint egy madár a felhők végéig.
S mely tartom a szemem kontaktját veled,
Rám találsz, ott: ahol a végén kellek neked.