Árnyék között egy idegen látomás,
A fények útjáa járom, mely tart egy vallomás.
Mennydörög az ég, s belém csap a villám:
Egyszerre megmentelek téged és az irhám.

Árnyék között elfelejtett gondolat,
Elszórom az Istenverte törékeny magvaimat.
S mint egy gondolat: ő úgy támad rám,
Leveszem szemeim a világról, s téged lát.

Árnyék között egy halott egész test,
Zülött éjjelen nem találom a helyemet.
O te csoda, mely felkarol egy hosszú útra:
Édenkert tövében egy tulipán nyílik a karodra.

Árnyék között egy mozgó vonat,
Helyet cseréltem veled, hogy mások beszálljanak.
Elindul egyszer, s megsem áll nyugatig:
Örökzöld fenyvesek közé letelepülnek, míg.

Árnyék között belehalni az álomban,
Csöndben tűrtem, szenvedtem: elég volt néha.
De kegyeiért megküzdök, teljen ezer évre:
A hasonmásom elszökött, ezt kell szeretni egy életre.

Árnyék között valami folytó hangulat,
Sebeket eltakarom előled, hogy meg ne lásd magadat.
Ordítok a széllel, mely elzúg mellettem:
Beszélnék többet, de csak feleslegesen érzem.

Árnyék között egy ideális képtenger,
Látom magamat s tégedet, mely elhever.
A kék óceán felé nézek, levegőért kapkodok:
Elállt minden szavam, mikor megláttalak amott.