Ady Endrének titok-bús szeme,
Olyan mintha, mindent értene.
Ősi magyar lélek, rejtek-titkait,
Puszták zsellérének múló álmait.

Őszi szél sóhaját, Párizs útjain,
Cserepes ajkaink, vágyak kútjain.
Lidércfény-szerelmet, mit messzeség igéz,
Testi vágy tüzében, héja-nászra kész.

Költő, ki távoli, fenség -, mint Ady..,
S mégis, oly közeli -, van e valaki?
Fülünkbe suttogó, lágy álmot hozó,
Valóságos, éber, mégis álmodó.

Rejtelmes-sejtelem, mit pókháló beszőtt,
Mégis olyan örök, mint maga a föld.
Szava lágy mint a sár, mégis gyémánt-kemény,
Versében ott lapul, mély-árnyék, égi fény.

Bús-magyar valóság - lelki visszhangja ő,
Táltos és álmodó, csillag-út ismerő.
Isten ismerőit, látóként látja még,
Varázsol, elbájol..., de szava igaz beszéd!

Mint, ki vasvillával szórja parazsait,
Úgy látni az éjben, izzani szavait.
Hamvadón-hamvadnak, bús dalra fakadnak,
Fekete szérűkön, csillagként ragyognak.

Imádságos-pogány, szentséget hirdető,
Benne van az erő, mely Istent ismerő.
Elhivatott költő, még itt jár szelleme,
Időtlen tanítja, mit tudni kellene...

Debrecen, 2007. 07. 13.