Szó, mint langy-tavaszi szellő,
Vágy-sóhaj, gyönyörben merengő,
Ősforrás, tátongó mélyből fakadó,
Égi magasságban szárnyakon haladó.

Kiket Ámor nyila sebzett szíven,
Ős-Erószt követik már híven.
Hogy Afrodité szép szem-párja,
Bennük tekintsen egymásra.

Mert feloldva minden gátat,
Semmi nincs, mi ellenállhat.
Hogy a két nem váljon eggyé,
Szerelemben, egy igenné.

Lélek, szellem, testnek vágya,
Megszűnjön egy pillantásra.
E nagy, kozmikus, kezdetben,
A mindenségteremtő egyben.

Önelfeledő és magát áldozó,
Mindet elvevő‚ s mindent átadó,
Egyben kiáradás ő és befogadás,
A változtathatatlan és a változás.

Mély csöndek hona és mégis cseveg,
Tengerré változó, bár vízcsepp... lehet,
Szédítő magasság, és irdatlan mély,
Fantáziatelt és gondolatszegény.

Benne harmónia, férfi és a nő,
Szétválasztott is, de egybekelő.
Egymáshoz feszítő őrült vonzerő,
Beteljesülésben nyugodt, ernyedő.

Ébrenlétében is, mélyen álmodó,
És a megnyugvásban serkentőn ható.
Örült mámorban szelíd hatalom,
Sötét bujaságban ő tiszta nagyon.

Benne van rég-múltak árnya,
Eljövők reménysugára,
A jelen megtalált fénye.
Új életek születése.

E kis, szívben nyíló virág.
Hatalmas, mint a nagyvilág.
Mindent áthat, földet, eget,
Nála nagyobb nem született.

1994. október