Vándorfelhők, mikor jösztök,
a kék égről rámköszöntök.
Rámköszöntök, szegény Sándor,
oly távol van hazájától...!

Barguzinban, messze-messze,
lettem én már eltemetve.
Eltemetve, bizony élve,
hazajutást nem remélve...

Nagy a Bajkál, tükre sima,
innen száll fel sok-sok ima.
Féltő ima a hazáért,
hazáért és szabadságért.

Szerelmem és szeretteim,
véreim és testvéreim.
Messze került tőlem minden,
legyen veletek az Isten!

Én már csak a felhőt nézem,
mikor jön hazulról -, érzem.
Hoz e vajon üzenetet?
Mert én akkor csendben leszek.

Olyan nagyon csendben vagyok,
hogy meghallom a hangotok.
Tágra tárom a lelkemet,
úgy hallgatom a híreket...

Tudom, nehéz a sorsotok,
harcoltam én, s most rab vagyok.
Vissza soha nem térhetek,
oly szabadon, mint fellegek.

Mikor arra szálldogálnak,
reám tör a könnyes bánat.
Vágyom rá, hogy pára legyek,
s egyszer velük haza megyek...

Debrecen, 2007. 09. 17.