Indul a vonatunk, ahogy születünk,
S már az életúton fut az életünk.
Sínek futnak szerte, s váltókezelők,
Állítják a vágányt sorsaink előtt.

Vár a nagy utazás, hosszú életút,
Van, akinek sorsa vakvágányra fut.
Nekem van odafenn vezér-csillagom,
Mely előttem ragyog, egész utamon.

Mily zsenge a tavasz, hív a napsugár,
Az egész természet, boldogságra vár.
Kék az ég, zöld a fű, mindent meglelünk,
Robog a vonatunk, milyen jó nekünk...

Olyan az életút, mint sok állomás,
Befut a vonatunk, aztán megy tovább.
Várnak e ott reánk, van ki üdvözöl,
Vagy rideg falak vannak, hideg szél fütyöl?

Elmentek mellettem gyermekéveim,
Megkopnak lassacskán az emlékképeim.
Ködpergető légben messze nézek én,
Vajon merre menjek itt, e földtekén?

Előttem a sínek, hosszú út vár még,
De a horizonton ködös lett az ég.
Mármost azt sem látom, vajon összeér,
A két párhuzamos az ég peremén?

Újra úton vagyok, leszállok megint,
Ifjúság városa -, felirat van itt.
Ez a nyüzsgő város, mily reménybeli,
Minden forró, heves, élettel teli.

Itt a nyár heve ég, szerelem az úr,
Az ég oly felhőtlen, tiszta, kék-azúr.
Mégis el kell menni, kezemben a jegy,
A sorsnak vonata, mindig tovább megy.

Emlék-poggyászaim, magammal viszem,
Gyűjtöttem a szépet, de rossz is jön velem.
Integetek vissza, maradnék én még,
De nem marasztal senki, úgy ahogyan rég...

A vonatom indul, egyre lassabb már,
Az ablakon át látom, őszül a határ.
Sárga lomb a fákról -, lassan hull alá,
Jelzik, hogy a tél is eljő nem soká...

Füttyjelt ad a vonat, állomásra ér,
Már a háztetőkön megjelent a dér.
Finom, lágy, harmatos még az átmenet,
Itt, e tájon élnek a meglett emberek.

Szép ez a város is, sok feladat vár,
Vannak még barátok, s bágyadt napsugár.
Melenget, simogat, oly jó ez a hely,
De vár rám a vonat, megint menni kell.

Már poggyászom gyűlik, amit vinni kell,
Csak a szép emléket, csak azt viszem el!
Annyit gyűjtögettem, tenger kincse lész,
Miből már egyetlen-egy, soha el nem vész.

Már téli táj honol, hóban fut a sín,
Ott a végtelenben minden fehér szín.
Vajon mi vár még rám, hideg ez a táj,
Van e még állomás, van e ami vár?

Lassan megy a vonat, sok az utasa,
Van itten olyan is, ki nem megy már haza.
Néhány házból álló kis falucska vár,
Oly kevesen vagyunk, ki innen leszáll.

Itt vár reánk még egy öreg állomás,
A vonat továbbment, mint egy látomás.
El a fehér tájba, hol két sín összeér,
Ott már a láthatár, s az ég is hófehér.

Egy ideig leszünk, a kis faluban itt,
Majd tovább kell menni -, sorsaink szerint.
Eltűnik a vonat, hol nincsen láthatár,
Ott minden hófehér, örök béke vár...

Debrecen, 2007. 08. 11.