Fúj a szél és csapkod az eső,
senki nem jár most a házsoron.
Fagyos levegőben reszketőn,
egy magányos, árva eb oson.

Gazdátlanul rója városunk,
pedig egykor kedvenc lehetett.
Kitették őt egy bús éjjelen,
pedig ő mindenkit szeretett.

Vigyázott a gazdijára lelkesen,
majd a gyerekekkel játszott még.
Hálás szemmel nézett rájuk fel,
míg felettük tiszta volt az ég.

Így szolgálta a családot boldogan,
ám de lassan öregecske lett.
Nem kellett az elnyűtt kutyus ezután,
neki senki nem füttyentgetett.

Hálás szemét hiába is emelte,
a gazdira farkcsóválva várt.
Hiába is volt boldog és önfeledt,
most az egyszer nagyon pórul járt.

Kitették jaj, őt egy sötét éjszakán,
az égen nem voltak csillagok.
Nehogy mindezt megláthassa valaki,
hogy ha odafenn a hold ragyog.

Sok fényt hozott ő a szívekbe,
de mély sötétségbe kergették.
Magányosan, félőn kóborol,
búsan tekint egyre szerteszét.

Hátha jön majd szembe egy jó lélek,
kinek lenne újra hű barát.
Vele vannak még az emlékek,
bú és remény hajt egy jó kutyát...

Jó emberek fogadjátok be az ebet!
oly messze van még neki a vég...
És bár mondjuk öregecske, meglehet,
de szolgálni hűen tudna még!

Lesz majd benne sok-sok örömöd,
amikor a család hazatér.
Mert ő igaz szeretettel vár majd rád,
ez a kutya nagyon sokat ér!

Fogadj hát be egy kivert kutyát,
boldogabb lesz, hidd el életed.
Farkcsóválva néz rád, - Jó gazdim,
örökké a hű ebed leszek!

Debrecen, 2008. 06. 12.