Az én drága asszonyim
kit szeretek nagyon - nagyon
most nagy bajban van, tudom
csupán a kiutat nem találom
amire rámutatva
majd belé karolva
a sötétből kisétálnánk
s a versírást folytathatnánk
közösen.
Mert, míg én nem beszélek
ő megteszi helyettem eleget.
Így én kiírom magamból
minden, apró gondolatom
Ám benne kavarognak az érzések
a belső feszültségek egyre nőnek
mint kuktában a belső nyomás
félek! – mi lesz, ha jő a robbanás?
Ha utána újra írna? – fene bánja!
Ám, ha nem lesz több verse, novellája
attól félek kiürülne, legőzölne belőle
a kedves, érzelmes költőnő
maradna egy kemény kő
egy csodaszép márványszobor
melynek lelke vándorol
kutatja a porhüvelyét
itt hagyott családját, szerelmét…
Ám, bízom a szerencsénkben
hogy szép lesz a mese vége.
A múzsa csókját most ő kapja
többé nem lankad a tolla
versek, prózák tömkelege
s, boldogság árad belőle
mostantól – mindörökre!

Krancz Béla Pécs, 2008