Lelkünk mélye templomában,
Áldozatos, szent oltár van.
Az oltáron tüzek égnek,
Mint az örök égi fények.

Minden csillag egy-egy fátum,
Nemzetsors-fordító dátum.
Közülük most egy közeleg,
Szikrázón, egyre közelebb.

Negyvennyolc március-idusán,
Fény suhant át az éjszakán.
Rab népekre ráragyogva,
Csodálatos tavaszt hozva.

Eljött a szabadság lelke,
Bilincsünkre rálehelve.
Rózsaujjú hajnalt hozva,
Láncainkat leoldotta.

Aznap eső azért esett,
Mert ő érettünk könnyezett.
Megríkatván az egeket,
Megfürösztvén a lelkeket.

Nemzetünket úgy szerette,
Ünneplőbe öltöztette.
Választván e nemzedéket,
Vígasztalt egy árva népet.

Ő már tudta, hogy e helyre,
Jő az éjnek fejedelme...
De ismerjük meg, mi a vigasz,
Érezzük át, mi az igaz!

Legalább iránytűnk legyen,
Ha ránktör a veszedelem...
Ne vesszünk el a setétben,
Egy szálig..., fekete éjben!

Csoda történt, hogy még vagyunk,
Hogy magyar még a mi szavunk!
Mert ő nekünk reményt adott,
Minket hittel átitatott.

Hol a sírok domborulnak,
Az unokák leborulnak.
És, amikor jő az ünnep,
Mindig legördül egy könnycsepp.

Negyvennyolcnak nemzedéke,
Ma a népek példaképe.
Ők ráztak le minden igát,
Mondjunk értük könnyes imát!

Szívünk mélye templomában,
Áldozatos, szent oltár van.
Lelkünk-béli veszta-szüzek,
Táplálják ott a szent tüzet.

Debrecen, 2007. 02. 14.