Sír egy hegedű,
mint a fájó lélek.
Húrjain megrezzen
halál és az élet.
Szívbe markolóan,
sorsát gyászolóan,
Keserves, szárnyaló,
csupa magyar szólam.

Sír egy hegedű,
könnyek nélkül jajgat,
Benne fájó sorsa,
minden hű magyarnak.
Átsuhan a hangja,
Tiszán, Dunán, Budán,
Mint egy langyos eső,
tikkasztó nap után.

Sír egy hegedű,
sorsunkat sírja el,
Hozzá egy pacsirta,
fennkölten énekel.
Messze száll a hangja,
hallják a csillagok,
Még a fényes ég is
vélük együtt zokog.

Könnytelen hegedű,
de az ég könnyel sír,
Száraz bánatára,
esőcsepp lőn az ír.
Sírjál hát, magas ég!
Sirassad a magyart,
Támassz tornyos felhőt,
vad szelet és vihart!

Söpörd ki bánatunk,
ebből a világból,
Könnyeink töröld el,
hadd vigadjunk mától!
A síró hegedű
víg nótákat játsszon,
Hogy ríva vigadjunk,
e magyar valóságon...!

Debrecen, 2007. 06. 21.