A gondok súlya alatt, megrepedt a hétköznap,
az évek súlya alatt, ki gyenge vért köp majd,
egy hang az égből hajt, ó bárcsak szünne már,
látom mit látok, az élet szürreál.

A vénám tűre vár, míg vágyam ver félholtra,
hiába nézek fel, az ólomszürke égboltra.
Köd ül a rég múltra, míg ultizok a halállal
a szobám sarkában ülve, füstölgő magánnyal

Már nem ragad magával a zene, ne is halljam,
már nem játszik az aggyal, fémes ízű minden dallam.
Mi éltet csak egy angyal, ki odébb él pár fényévvel,
s tisztává fest majd, síron túli fényével...