Szeretnék írni egy verset neked,
olyan szépet, mint te magad.
De csillagtalan, bús kinn az este,
Fagyos köd lepi arcodat.

Csak hűn figyelem e gyászos semmit,
szívemre fájón bűn omol.
Szemeid szép szerelme, mennyei
lángja, hol jár ha álmodom?

Talán őszirózsás kertek mélyén,
ott, hol csendes dal illatoz?
Vagy felhők bársonyán lépdel, végén,
majd ég és föld közt ingadozz?

Bár lehetnék a szárnyad, röpítve
aranyló napkorong elé.
Fel magasba, ne hajoljon íve,
mint szomjas virág, por felé.

Szeretnék hinni most, de nem merek,
csak arctalanabb lesz a kép.
Tört lelkem minden csendnél csendesebb,
hogy elmúlt, hogy nem vagy, hogy még…