Én a kozmosz gyermeke vagyok.
Nemzőm az éltető energia, a
Vörösen izzó, kápráztató napkorong,
Szülőanyám a vad, sötét éjek királya, temetők őre, a büszke fényű,
Százarcú hold.
E földi lét nekem csupán egy röpke pillanat.
Karmáim gyűjtőhelye,
Ahol a végtelen hátán vágtató zabolátlan lelkem mielőtt tovább
Repülne megáll, s körülnéz egy maroknyi időre.
Ezernyi létem pillanatnyi rezdülése, anyagi testem múlandó
Otthona.

Lelkem éteri messzeségbe vágyik,
veszteni kívánja rozsdás láncait.
Harsonát fújok hát, ezernyi dobszó kísérje hangomat.
Jöjj, te sápadt arcú, fekete lovag, járjuk el végső, vad, kacagó
Násztáncunkat.
Nyíljatok meg, ó Egek, szólaljatok meg harsonák,
Vágtassatok át a hasadt felhőkön vérgőzös, fekete paripák.
Szoríts magadhoz, lovagom, erős karod abroncsként öleljen át,
Így köss magadhoz, s repüljük át együtt a szurokfekete éjszakát.
Segíts kitörni e fullasztó mélységből, elnyűtt,
fáradt testem szűk, dohos börtönéből.
Segíts elhagyni ezt a bűzös, fortyogó krátert,
ezt az izzadtságszagú lápot,
kérlek, hagyj elmenni és felfedezni egy jobb,
egy igazabb világot.

Engedd, hogy lelkem felajzott,
büszke nyílként hagyhassa el az anyagi létet,
s repüljön szélsebesen a végtelen térbe,
a megújulásra váró lelkek, s a letisztult
értelem fényben fürdőző mezejére.
Hol előző életeim tetteit mint egy könyvet kiolvashatom,
s jövőbeni küldetésem titkos ösvényeit mint felfedezőutat végigjárhatom.