Hajt keservem, hajt az ínség,
Hegyről völgyre tévedek,
Dúl belűl a nyugtalanság,
És kivűl a vad szelek.

\'Haj! hová mégy\' így kiált föl
Bennem egy bús gondolat:
\'Hasztalan jársz: nem találhatsz
Életedben jó utat,

Nem találod a valóság
Száraz útján kincsedet
Melyet hímezett öléből
Véled a remény szedet.\'

Hah! miként dúl ez szivemben,
Mint emészt ez engemet!
Bennem ez minden kivántat
És vidúlást eltemet.

Itt bolyongok elborúlva
Egy kopár domb tetején,
Itt, hol a fű mind kisült már
E terült sír fenekén.

Vad dühével és zajával
Nem riaszt a fergeteg;
Zápor omlik, csapkod, és már
Szinte mindenem remeg;

Én bolyongok: a levelkék
Hullnak, a cserág suhog,
Vagy tövétől elszakadván
A derékfa csikorog.

Én csak andalgok. - Ha ismét
Eljövend az ősz dere,
S fonnyadozva földbe száll a
Nyári tájak kelleme;

Oh talán széthordja addig
A futó szél poromat,
És magam sem, más sem érzi
Olthatatlan kínomat.