Egy hideg, őszi éjszakán,
Történt valami, mi délibáb volt csupán.
Kértelek valamire, mit nagy nehezen megtettél,
De így legalább tudom, hogy igazán még nem feledtél.
Nem az eszedre, agyadra hallgattál,
Most már fájó, de akkor jó döntést hoztál.
Azt mondtam hiányzol, s Te feleltél: „Ha tudnád…”
Nem tudtam, mit tegyek, hozzád bújtam, most lehet bánnád.
Közös emlékek kerültek előtérbe,
Mik lassan elszálltak volna felejtőbe.
Szerettelek, s tán még most is szeretlek,
Tudom, hogy Neked sem jó így, ezért kereslek!
Szíved szerint cselekedtél, csókoltál, öleltél,
Hogy mellettem lehetsz úgy, örültél.
Fagyoskodtunk együtt, melegítettük egymást,
Hosszú, forró csók után nem is néztünk semmi mást.
Vágyamat teljesítetted, de ha átgondolod,
A tiéd is ez volt, bárhogy mondod.
Miért nem tud már a szív az első lenni?
Miért nem tud már minden könnyen menni?
Szabadságot akarsz,
De szívedben mást takarsz.
S kérdésemre: „Mi lesz holnap?”
Válaszod csak annyi: „Nem tudom, de félek,
Szívemre kell hallgatnom.
Segítséget Istentől remélek,
S melletted kell maradnom!”