Szeretnék valahol máshol ébredni. Egészen messze.
Halványkék égbolt alatt, mélyvörös szerelembe.
Amit érzek, nehezen elmondható.
Tudom, hogy szeret engem a Mindenható.
Hűs felhők közé álmodom magam,
lehullik onnan önvádló szavam,
megyek, ameddig csak menni tudok,
talán valahova el is jutok, szélcibálta létem egy darabkáját,
itthagyom, mint egy barát a száját.
Kövér kövek foglyaként ülök, lassan teljesen megőrülök.
Félelmeim sokasága, kijut már már az utcára.
Nem tudom, hogy merre menjek, de azt igen,
hogy szeressek, egy másik világban ébredve,
hótiszta, fekete szerelembe, nincs már múlt,
sem jövő, jelen sincs, csak álomszövő szépséges vágy,
pihepuha, kőkemény ágy, szirtaki rózsa, elhervadt egy szóra,
ütni kéne vagy símogatni, a labdát elgurítani,
és játszani, játszani úgy, ahogy csak gyerekként lehet.
Amikor nézed azt a hazugan őszinte szemet, várod,
hogy a labda pattan, várod kint a rabszabadban,
hulló falevelek között, egy pici lepke meg is szökött,
nem törődve semmi mással, dacolva a vad világgal,
mindent feladva, felszállt a magasba,
fel a felhők tetejéig, hol hideg szelek már nem érik,
feljebb repült, sokkal feljebb, hol megnyílnak a tiszta egek,
föl, ahol már nem bánthatják, oda,
hol már nem láthatják, vakon repült, már nem látott,
a fénylő napig felszállott, és érezte magát nagyon szabadnak,
amikor nekirepült ő a napnak.