A hűs ligetnek fái közt
Egy dombnak oldalán
Szunyadni láttam szépemet,
A szöszke kis leányt.
Oh keble mint emelkedett!
Mint gyúla szívem is,
Hogy láttam édes álmait
Lebegni arcain!
Gyengén pirúltak ők el,
Mint a nyár hajnala,
Mint a kifejlő rózsaszál
Nap alkonyodtakor.
Hévvel mosolygó ajkai
Csókokra nyíltanak;
Szelíd vidámság terjedett
Derűlő homlokán.
Elandalodván ekkoron
Vevém virágomat,
És szívdobogva, félve is
Ölébe tettem azt.
Aztán hevemben így sugék
Hozzája csendesen:
\'Ha majd fölébredsz, kebleden
Látod virágomat,
Hajh! s nem tudod, hogy az, ki az
Tenéked itt hagyá,
Éretted égő lángjait
Hordozva bujdosik,
Völgyekre téved, hegyre mász,
S keserve nem szünik;
Hogy hasztalan bús karjait
Feléd terjesztgeti:
Oh! és sem ég, sem föld nem ád
Vigasztalást neki.\'
Ezt mondva törlöm könnyemet,
Elkezdem útamat,
S im a csalárd szép szúnyadó,
Ki mindent hallgatott,
Megnyitja villám két szemét
S öröm derűl reám:
Ölembe zárom mennyemet,
A szöszke kis leányt!