Volt egy ember akit nagyon szerettem,
De a sors úgy rendelkezett, hogy nem lehet töbé velem.
Mikor megtudtam, hogy itt hagyott én megálltam meredten,
Sírás, reszketés verte ki a testem.

Úr Isten! Ezt nem hiszem el,
Ez nem igaz, ez nem!
Nagyon szeretem! Nem teheti ezt velem,
Hogy itt hagyjon egyedül árván engem.

Szaladtam hozzá, de azt hittem soha nem érek oda,
Beléptem a kórházba, és ott várt engem anya,
Bele borultam karjába és szorítottam erősen,
Ez nem igaz, ez nem! Hát mégis itt hagyott engem!

Anya szelíd hangon mondta, bár zokogva,
Drága kislányom többé már nincs apa,
Kérdeztem apa hol van, anya mondd apa hol van?
Anya nagyon nehéz fájó szívvel mondta, a kegyeleti szobában.

Bementem hát a szobába lenyugodva, de még sírva
És azt mondtam, apa nem hagyhatsz magamra!
Mikor ezt a mondatot kimondtam,
Az ágya meletti székre összeroskadtam.

Felálltam és sírva, zokogva átöleltem
Apa ne, ne hagyj itt árván engem!