Holt hajnalok fájó hangját
sírja az őszi táj,
fénye kopott, fényért kiált,
a Nap nem melengeti már.

Foghíjas fák hajladoznak,
hol madárszó volt, csend honol,
gyümölcsei rég lehulltak,
águkkal csak a hűs szél táncol.

Messze iszonyat füstje száll,
oly jó volna elmenni már,
esti dalok könnyeivel
a szív messzi hajóra vár.

Sápadt szobákban aszalt szilvák,
gond-súlyukkal mind egymást nyomják,
s az ezüst nyár hangulatában
csöpp aranyat méhükben hordják.

Fényt bont egy kopott csoszogás,
szék zaja tör fázós csendet,
kis szilvák közt kéz motoszkál,
ajak nyújt nekik égő kedvet:

volt értelme lepotyogni,
édes lében pácolódni,
s halld öreg, nyűtt testem dalát:
majd ereidben élek tovább...!